„ - Kedvesem - mondta egyszer , nem nálam, otthon, hanem az utcán, egy hosszú beszélgetés után; hazafelé kísértem -, édes barátom, az embereket úgy szeretni, mint amilyenek, teljességgel lehetetlen. És mégis szeretni kell őket. Tégy tehát jót velük úgy, hogy erőt veszel érzéseiden, befogod az orrod, és behunyod a szemedet (ez utóbbi elengedhetetlen). Tűrd el tőlük a rosszat, lehetőleg ne haragudjál rájuk, „emlékezvén rá, hogy te is ember vagy”. Persze kénytelen vagy szigorúan bánni velük, ha megadatott néked, hogy a középszernél csak valamicskével is eszesebb légy. Az emberek természetüknél fogva alantasak, és szeretnek félelemből szeretni; ne higgyél az ilyen szeretetnek, ne lankadj a megvetésben. Valahol a Koránban Allah azt rendeli a profétának, hogy tekintse úgy a „makacskodókat”, mint az egereket, tegyen velük jót, és menjen el mellettük; kissé gőgös, de helyes felfogás. Tudj megvetni akkor is, amikor kedvesek, mert akkor a legaljasabbak. Magamról mondok ítéletet, amikor így beszélek, édes barátom! Aki nem reménytelenül ostoba, nem élhet másképp, csak úgy, ha megveti önmagát, akár becsületes, akár becstelen, egyre megy. Felebarátunkat szeretni és nem megvetni; lehetetlenség. Szerintem az ember úgy van megalkotva, hogy fizikailag képtelen felebarátját szeretni. Valami hiba csúszott itt be a szavakba már kezdettől fogva, s az „emberiség szeretetét” csak úgy értelmezhetjük, hogy azt az emberiséget szeretjük, amelyet mi magunk alkottunk meg a lelkünkben (vagyis más szavakkal: önmagunkat alkotjuk meg, és önmagunkat szeretjük), amely tehát a valóságban nincs, és sohasem lesz.
- Sohasem?
- Édes barátom, elismerem, hogy ez butaság lenne, de nem tehetek róla; mivel a világ teremtésekor nem kértek tőlem tanácsot, tehát fenntartom magamnak a jogot, hogy meglegyen az egészről a véleményem. „

/ Dosztojevszkij - A kamasz /