"Vannak emberek, kivált nők, akiknek a szerencsétlenségben módot kell rá adni, hogy minél többet beszélhessenek. Van azután olyan is, akit - hogy úgy mondjam - már nagyon sokáig taposott a bánat, aki egész életében csak tűrt és szenvedett, akit sok nagy bánat és nap nap után temérdek kicsi bánat ért: az ilyet már nem lepi meg semmiféle váratlan katasztrófa, s még a legjobban szeretett élőlény koporsójánál sem feledkezik meg a választékos jó modor egyetlen előírásáról sem, hisz oly drága árat fizetett érte egész életében! Nem ítélem el érte; nincsen ebben sem galád önzés, sem érzelmi sekélyesség; az ilyen szívben, úgy lehet, több az arany, mint a legfennköltebb hősnőben, csak hát felülkerekedett benne a hosszú megalázkodás szokása, az önfenntartási ösztön, a megfélemlítettség és az elnyomottság."

Dosztojevkszij - A kamasz

„ - Kedvesem - mondta egyszer , nem nálam, otthon, hanem az utcán, egy hosszú beszélgetés után; hazafelé kísértem -, édes barátom, az embereket úgy szeretni, mint amilyenek, teljességgel lehetetlen. És mégis szeretni kell őket. Tégy tehát jót velük úgy, hogy erőt veszel érzéseiden, befogod az orrod, és behunyod a szemedet (ez utóbbi elengedhetetlen). Tűrd el tőlük a rosszat, lehetőleg ne haragudjál rájuk, „emlékezvén rá, hogy te is ember vagy”. Persze kénytelen vagy szigorúan bánni velük, ha megadatott néked, hogy a középszernél csak valamicskével is eszesebb légy. Az emberek természetüknél fogva alantasak, és szeretnek félelemből szeretni; ne higgyél az ilyen szeretetnek, ne lankadj a megvetésben. Valahol a Koránban Allah azt rendeli a profétának, hogy tekintse úgy a „makacskodókat”, mint az egereket, tegyen velük jót, és menjen el mellettük; kissé gőgös, de helyes felfogás. Tudj megvetni akkor is, amikor kedvesek, mert akkor a legaljasabbak. Magamról mondok ítéletet, amikor így beszélek, édes barátom! Aki nem reménytelenül ostoba, nem élhet másképp, csak úgy, ha megveti önmagát, akár becsületes, akár becstelen, egyre megy. Felebarátunkat szeretni és nem megvetni; lehetetlenség. Szerintem az ember úgy van megalkotva, hogy fizikailag képtelen felebarátját szeretni. Valami hiba csúszott itt be a szavakba már kezdettől fogva, s az „emberiség szeretetét” csak úgy értelmezhetjük, hogy azt az emberiséget szeretjük, amelyet mi magunk alkottunk meg a lelkünkben (vagyis más szavakkal: önmagunkat alkotjuk meg, és önmagunkat szeretjük), amely tehát a valóságban nincs, és sohasem lesz.
- Sohasem?
- Édes barátom, elismerem, hogy ez butaság lenne, de nem tehetek róla; mivel a világ teremtésekor nem kértek tőlem tanácsot, tehát fenntartom magamnak a jogot, hogy meglegyen az egészről a véleményem. „

/ Dosztojevszkij - A kamasz /

" Volnék csak gyenge jellemű senki, és szenvednék ettől a tudattól! De nem, tudom, hogy erőm határtalan, és miért vagyok erős, mit gondolsz? Azért , mert szívós vagyok, a szó legszorosabb értelmében, mert mindent kibírok; ez az erő egyébként megvan nemzedékünk minden eszes orosz emberében.Én semmibe sem pusztulok bele, semmi sem tesz tönkre, és semmin sem csodálkozom. Azt is kényelmesen kibírom, hogy két ellentétes érzelem lakozzék bennem egyidejűleg, persze önakaratomon kívül. Az utóbbi időben új áramlat indult meg, a Kraftok nem élnek 50 esztendeig, hanem főbe lövik magukat. De hiszen világos, hogy a Kraftok ostobák, mi pedig...nos, mi okosak vagyunk, tehát ebből nem vonhatunk párhuzamot, a kérdés továbbra is nyílt kérdés marad. Vajon a világ csak az olyanoknak áll, mint amilyenek mi vagyunk? Valószínű hogy igen...." DOSZTOJEVSZKIJ -A KAMASZ