Önkezemmel by Ignarus

Önkezemmel



Felnevelt e földön már az élet

Hasznavétlen embert oly sokat,

Kik feladván létük büszkeségét

Nem segíték embertársukat.



S akadnak, kik némán bólogatva

Képzik az érem másik oldalát:

Más szavára sokkal többet adva

Elnémítják szívük halk szavát.



Tétlenségnek sajkájában ülve

Hányódnak ők az élet tengerén,

Messzi partok mentén összegyűlve

Egy a sorsuk, s egy voltam köztük én.



Elbuktam már mikor megszülettem,

S elfogadván régen ezt a tényt,

Csak sodródtam álmos révületben,

Nem keresvén a megváltó reményt.



Azt tettem, mit mások tőlem vártak,

Mert úgy hittem, élnem csak így lehet,

Ám ők néma börtönömbe zártak,

Hol szívem hangja nem kapott helyet.



Akarattól megfosztott tetemként

Elfogadtam, mit a "sors-víz" adott,

Akkor is, ha dúló fergetegként

Újra s újra egy sziklához csapott.



Álmaimban égi kézre vártam,

Mely egy napon végül partra tesz,

Ám aznap is börtönömben háltam,

S néha eltöprengtem: Miért van ez?



Míg egy éjjel végre felismertem

Az álombéli hatalmas kezet:

Az enyém volt, hinni mégse mertem.

Így játszana velem a képzelet?



Másnap reggel már a parton álltam,

Rabságom így végre véget ért,

S a sok csoda, mit azóta láttam,

Kárpótolnak az elmúlt évekért.



Láttam órát visszafelé járni,

Jövőlátót, ki múltjában kutat,

Holtakat a sírból visszamászni,

A Semmi szélén sok száz új utat.



Fuldoklót a víz színén megállni,

Büszke gyémánt tükrében karcokat,

Szárnyszegett pacsirtát égbe szállni,

S most látni vágyom elszánt arcodat,



Mint kimondod: nincs oly szó, hogy "késő",

S bús legenda csupán a "nem lehet",

Mert művész vagy, kezedben a véső,

Faragd kedvedre hát a végzeted!



Mit tehet holló a drágakővel?

Látja: csillog. De meg nem értheti.

Mardoshatja bántó, kacska csőrrel

Minduntalan, de nem árthat neki.



Fényét talán megtöri egy percre,

Míg eltakarja tőle a napot,

Ám a holló elszáll napkeletre,

S a kő ragyog, mint fenn a csillagok.



Véres tény, de eljön majd az óra,

Mikor válaszúthoz érkezel,

Végül döntesz, s másnap virradóra

Így vagy úgy, de új ember leszel.



Mikor ők a téves útra hívnak,

Rájuk nevetsz és így szólsz: Nem megyek.

Gúnyos hangjuk sűrű ködbe vész majd,

S szétfoszlanak a bántó fellegek.